"Néha az emberek nem azért emelnek falat maguk köré, hogy távol tartsák a többieket hanem azért, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy kik azok akik törődnek velük annyira, hogy ezeket a falakat áttörjék."

De mi van ha ezek a falak túlságosan vastagak és magasak lesznek? És az emberek már nem láthatják, hogy miért is érdemes őket áttörni. Azok pedig egyre csak nőnek, és nőnek. Miért? Mert félünk. Mitől? Főként a csalódástól amit mások okozhatnak nekünk, de a legjobban talán attól amit saját magunknak okozhatunk. De mi történik ha valakit mégis túl közel engedünk, szépen lassan úgy, hogy észre sem vesszük?
Hirtelen érezzük, hogy valami megváltozott. Valaki fontos szereplője lett az életünknek. Várjuk, hogy beszéljünk vele, aggódunk érte.Bár még nem törte át a falakat, de már rengeti őket. Aztán amikor az illető nem ír, elkezdjük érezni a veszélyt, a falak remegését. Érdekes módon csak a hiánya által tudatosul bennünk milyen fontos is lett számunkra. Megrémülünk. Összezavarodunk. Elkezdünk félni, hogy mi van ha a személy nem érdemli meg, hogy leengedjük a falakat vagy talán rájön, hogy nem érdemes őket áttörni..Mit csinálunk? Eltaszítjuk, távol tartjuk, mert még mindig könnyebb ezt a veszteséget feldolgozni mint amit talán később okozna.
És újra felemeljük a falakat, megerősítjük őket nehogy valaki újra megremegtesse azokat. Mert azt hisszük ez biztonságos, így boldogok leszünk. De tényleg? Megéri a biztonság az állandó magányt?

Az igazság az, hogy gyávák vagyunk. Vágyunk a szeretetre a boldogságra, de nem teszünk érte semmit. Egy hatalmas palotából nézzük, ahogy meg akarnak minket menteni de nem szaladunk le segíteni..csak nézzük. Mert túl veszélyes. A boldogság csak egy karnyújstásnyira van. Ki foszt meg tőle? Te saját magadat!
Át fogja valaki törni a falakat?...Lehet! De mi van ha nem? Örökké a palotában maradsz, magányosan? Biztonságban leszel, de boldogan?