Minden mű, legyen az egy könyv, manga, anime vagy éppen sorozat máshogy hat az emberekre. Mindig is szerettem volna betekintést nyerni egy író vagy mangaka fejébe, amikor éppen az alkotás folyamatában van. Mire gondolt mikor ezt írta? Vagy vajon a készítőjére is van olyan hatással egy manga vagy könyv mint aki olvassa őket? Ezt a csöppet szentimentalista gondolkodásmódot a Zettai Kareshi hozta elő belőlem.
A Zettai Kareshi, egy a romantikus mangák alkotojának, Watase Yuunak a művei közül. A mangával először egy pár évvel ezelőtt találkoztam, mikor a Fushigi Yuugi manga után, elkezdtem böngészni a mangaka többi alkotását is. Miután elolvastam, az alapsztorit, ami már akkor is meglepő mértékben tetszett, gondoltam előbb nézek pár véleményt. Igaz nem túl hosszú a manga, de a 'nagyon sok a jó, nincs időm kaksit olvasni' hozzáállással megáldva, már akkor is igyekeztem kirostálni az értékelhetetlen salátakönyveket és tömeggyártású mangákat. Azonban a kommentek olvastam szinte mindegyik azt írta, hogy a végén nem lehet nem zokogni. Én meg, mint szerencsétlen ingerszegény környezetben élő, ráadásul fagyott szívű falusi liba örömmel vettem ezt a művet kihívásnak. Még most is emlékszem, miután egyfajta transzban elolvastam a manga utolsó fejezetét, annyira sírtam, hogy levegőt alig kaptam. Az egész egy olyasfajta érzést hagyott maga után, mint amikor az ember tudja, hogy az életében az egyik legjobb dolog ért véget és egyáltalán nem biztos, hogy megint lehet-e majd olyan boldog, de mégsem csinálna vissza semmit. Annyira keresédes, hogy már inkább csak keserű, de így is megérte. Na, ilyen a Zettai Kareshi:) Aztán, meg most jó pár évvel a manga után, összefutok a Japán élőszereplős verziójával. Ha már a manga egyfajta 'bumm' érzéssel zárult, nem volt más választásom mint megnézni a Live-ot, hát nem?:) De jöjjön végre a sztori.
Riiko Izawát egymás után érik a szerelmi csalódások, ezért amikor a Kronos Heaven által feltalált, a világon legelső emberi 'szerető' robotot adják neki öt napos próbára, persze, hogy nem tudja visszautasítani. A robot tulajdonságait Riiko állította be úgy, hogy az ideális barátnak feleljen meg. Miután a humanoidot házhoz szállítják, a program egy csókkal 'ébred'. Riiko eleinte, több mint visszásan áll a dolgokhoz, hiszen az egészbe csak a depresszióban szenvedő lelke egy sötét zuga miatt egyezett bele, de egyre több időt tölt Night-al( a robottal), annál jobban kezd kötődni hozzá, valószínűleg meglepve ezzel saját magát is.
Ez a leírás elég hézagos, de próbáltam úgy megírni, hogy mind a mangára, mind a sorozatra igaz legyen. De először nézzük a mangát.
A manga úgy gondolom, hogy kategóriájában minden egyes követelménynek megfelelt. Huhh, ez rohadt száraz lett, na fussunk neki mégegyszer:) Szóval. A mangát egy élmény volt olvasni. Tudom, csak magamat ismétlem, de Watase Yuunak sikerült úgy összehoznia a sztorit, hogy rengeteget nevettem a sok képtelen helyzeten, Night és Riiko ügyetlenkedésén, és közben mégis komolyan tudtam venni. Milyen furcsa megfogalmazás is ez egy ilyen művel kapcsolatban nem? De mégis igaz. A történet előrehaladtával, látjuk, hogy feljődik Night és Riiko kapcsolata, és ahogyan a lány is úgy, mi is szépen fokozatosan elfeletjük, hogy Night valójában egy humanoid. Robot. Vagyis nem ember. Ezzel itt jön a kérdés: Hogy lehet beleszeretni egy robotba? Hát igen, de Night nem egy átlagos robot (hát igen hol lenne akkor a sztori nem?). Night az első a fajtájából, a tesztpéldány. De arra azért senki nem számít, hogy személyiséget, önálló akaratot fedez fel. Na itt jönnek a képbe igazából a húzós kérdések, amiket még véletlenül sem áll szándékomban boncolgatni, mert ez a bejegyzés nem arról szól. Persze nem csak Riiko és Night a szereplőink. Ott van még Sooshi barát, később szerelemféle, valamint Mika a "barátnő"(huu de utáltam azt a nőt...). Szerelem, barátság, hűség és mindenféle bonyodalmak fellelhetőek a mangában úgyhogy szinte mindenki találhat magának benne valami kedvelnivalót. Ha mást nem a gyönyörű rajzolást:)
Az esetek többségében az adaptációk maximum jól sikerülnek. A kiemelkedően jó adaptációk manapság már egyfajta fehér hollónak számítanak. Hál' Istennek a Zettai Kareshi pont ezek közé tartozik. Ezen annyira meglepődtem, hogy majd' lefordultam a székről. Mostanába olyan adaptációkba futottam, hogy az borzalmas, viszont ez teljesít minden elvárt követelményt. Nem óhajtok itt egy kisregényt írni, szóval rövidre is fognám. A készítőknek meglepően jól sikerült átadniuk a manga hangulatát, ami egy élőszereplős drámánál, amit mangából adaptáltak, nem kis szó. Persze voltak változtatások, mint például az egész sztorit kivették a gimis környezetből és áthelyezték a munka világába a középiskola helyett, de ez csak javára vált mint a
történetnek, mind pedig a karaktereknek. A változatosság kedvéért jó volt már egy olyan sorozatot nézni, ahol nem kellett a sok klisés tiniproblémával és hisztivel foglalkozni. A szereplőket meglepően jól eltalálták, a hangjuk és a megjelenésük is nagyon passzol a magnabeli karaktereikhez. Az a pár effekt ami Night robot létét hangsúlyozta hatalmas pluszpont. Viszont a legnagyobb pozitívum azért jár, hogy a vége hű maradt a mangához. Így másodjára is telebőghettem a zsepimet, mert hiába tudtam (na jó sejtettem), hogy mi fog történni attól nem lett kisebb az érzelmi katarzis. Basszus, még mindig be van dugolva az orrom:D Egy szónak is száz a vége, ha valaki egy nagyon szép szerelmi történetet szeretne látni/olvasni, ami vicces és szomorú is egyben az bátran vágjon bele! 10/10
|