Amikor kicsik vagyunk, nem félünk nagyot álmodni.Céljaink sok esetben kitörnek a realizmus börtönéből, de mi csak nevetünk a pesszimista felnőtteken, akik ekkorra már nem is próbálják a valóság talajára terelni gondolatainkat. Képzeletünknek semmi sem szabhat határt, bátran arcába nevetünk a lehetetlennek, mert a mi szótárunk ezt a kifejezés egyszerűen nem ismeri.

A felnőttkor azonban egy fordulópont. Egy olyan koordináta amelyet nem lehet meghatározni, nem lehet elkerülni. Azokká válunk akiken régebben nevettünk. Hogy mi lesz az álmokkal? A valóság fekete-fehér megvilágításában, már keresni sem érdemes őket. Gyávákká váltunk, nem merünk nagyot gondolni.

 A tapasztalat összezúzta az álmokat, és ha nem is ismerjük be, de csendesen ott zokogunk a romoknál.